MOST ÉS OTT / ITT ÉS AKKOR
Kiállítás a MAMŰ
művészeti hálózatának nyomairól
2019. dec. 14.
Tisztelt Közönség, kedves ismerős
és nem-annyira-ismerős barátok!
Minthogy az ember általában törekedni szokott arra, hogy ha
nyilvánosan megszólal, akkor kompetens legyen, vagy legalább
olyasmiket is közöljön, amiket hallgatósága nem feltétlenül ismer –
nos, e tekintetben most szokatlan helyzetben vagyok. Mert azt
hiszem, joggal feltételezem, hogy akik ma összegyűltek
itt, a MAMŰ-nek – a hajdani MArosvásárhelyi MŰhelynek, illetve
nyomában a MAszülető MŰveknek, ennek kivételesen jelentékeny múltra
(mintegy négy évtizedre), igencsak széles alkotói körre és mára már
vagy féltucatnyi országra is kiterjedő művészeti társaságnak – a
gyülekezőhelyén, azok sokkal jobban tudják, nálamnál százszor inkább
tudjátok, miről van szó – itt, ennek a ma megnyíló kiállításnak a
kapcsán.
Ezt persze azért mondom, mert – meglehet, előítéletesen
– azt feltételezem, hogy sokan jöttetek el olyanok, akik benne
voltatok és vagytok ebben a mozgalomban, illetve valahogy
kapcsolódtok hozzá, vagy figyelemmel kíséritek azt – vagyishogy ti
többen vagytok, mint azok, akik mit sem sejtve, mint gyanútlan
kiállításlátogatók betévedtek csak ide. És hogyha most ez a társaság
a saját történetébe – múltjának mélységesen mély kútjába – készül
ezzel az installációval beletekinteni, akkor (hiszen önmagatokat
jobban ismeritek bárki kívülállónál) joggal gyanakodhattok: Ugyan
mondhat-e bármi érdemlegeset olyasvalaki (mondjuk: én), aki épp csak
hogy elkezdett ismerkedni ezzel a roppant művészeti hagyománnyal és
folyománnyal, ezzel a sokszoros életmű-komplexummal.
Ami engem illet: Závada Pál vagyok, író – és barátja Bodor
Anikónak meg Bodor Ádámnak, illetve Chilf Marinak, és e barátaimon
keresztül ugyan régóta hallok (de keveset tudok) erről
a bizonyos MAMŰ-ről, de pontosabbakat, alaposabbakat inkább a
halhatatlanul jelentőssé nőtt Szörtsey Gáborról (aki nélkül a mai
kiállítás sem volna elképzelhető). És az említett barátoknak,
valamint Balla Zsófiának köszönhetően volt alkalmam olvasni majd
üdvözölni a társaság legrégebbi teoretikusait, a filozófus Bretter
Györgyöt, illetve Ágoston Vilmost, akit barátai csak Vilkának
emlegetnek.
Lábjegyzet: Mennyire tetszik nekem, hogy a név
különlegesítése és szerethetőbbé
tétele szándékából hívják Nagy Árpádot Pikának, Szabó Zoltánt pedig
Judókának is. (Na és a hölgyeket?, kérdezhetném, de akkor kérdezem
is.) És milyen vonzónak látszik, ha az ember a hetvenes évekbe úgy
képzelheti vissza ezt a társaságot, hogy ahhoz a Tutun kávézóba meg
az Oroszlán vendéglőbe kelljen betérni – akciózás és tájművészeti
alkotás végett pedig a Vizeshalmok környékére kirándulni. Miközben a
vonatkozó időszak – ezen a tájon különösen – meglehetősen
szorongató. Még ha a Tutun bensőséges légkörében épp jóindulatúnak
mutatkozott is a sarokban tanyázó besúgó.
Feszengésem másik oka viszont a bőség
zavaráé: Amikor elfogadtam Zakariás István fölkérését, mindjárt
kaptam is tőle temérdek olvasnivalót – több cikk és ismertető
mellett Novotny Tihamér alapos tanulmányát majd
Mădălina Brașoveanu
könyvecske méretű értekezését is. Nos, én azt mondom, egy ekkora
szakirodalom birtokában szükség esetén legyen képes az ember itt
önöknek, nektek egy sokoldalú, szellemes tájékoztatót s egyben
kiállítási kalauzt összefoglalni.
Én mégsem vállalkoznék erre. Egyrészt azért nem, mert ez most
nagyobb falat annál, semmint hogy a magamfajta botcsinálta méltató
csak úgy áttekinthessen, kapkodva átfusson rajta – miközben ti egyik
lábatokról a másikra álltok, én pedig azon szoronganék, hogy
képtelen vagyok teljesíteni a kiállításmegnyitók 1. számú
kötelezettségét, a frappáns rövidséget. Másrészt pedig azért nem
próbálom közölni veletek, hogy ez az egész voltaképpen miről
szól és miért, mert nagy örömünkre itt van velünk
Mădălina, aki e feladatra igazán méltó, és aki – ha jól értem –
nemcsak avatott kutatója ennek az egész témakörnek, hanem eredetileg
ezt a kiállítást magát is ő gondolta ki és valósította meg – és aki
szintén tart(ott) megnyitóbeszédet. Nos, az lesz (volt) a szakszerű
gondolatmenet. Az enyém csupán a tiszteletköröket próbálja befutni –
merőben szakszerűtlenül, de annál őszintébb főhajtással és
elragadtatással.
Mădălina
dokumentum-kiállításának alapkoncepciója szerint a hajdani
progresszív művészeti hálózatok története úgy is megismerhető, ha
megvizsgáljuk, milyen nyomot hagytak az átkos rendszer
szekuritáte-szervezetének munkásságában – és ezt javasolja ő
áttekinteni egy önvizsgálati retrospektív kiállítás keretében.
Hiszen – mondhatnánk – ugyan ki tudna többet ezekről a
képzőművészeti társaságokról (és itt nemcsak a marosvásárhelyiről,
hanem a nagyváradiról és a sepsiszentgyörgyiről is szó van), mint a
korabeli román politikai rendőrség, amely tudvalevőleg sokkal
alaposabb munkát végzett, mint magyarországi megfelelője. A követési
dossziék tartalmas anyaga tehát a politikai rezsim elnyomó
szerveinek és a korabeli mail artnak a diszkrét találkozását
dokumentálja a szeku-raktárak diszkrét félhomályában.
Internacionalista szál, avagy magyarországi kapcsolódás: Galántai
György mail art-életműve.
A szervek szorgalmasan gyűjtik
és könyvelik Elekes Károly, Joan Bunus vagy Ferenczi Károly (alias
Szabados Ágnes) levelezését. Komoly apparátussal erednek nyomába egy
vámpírpofának, amely a kondukátor reinkarnációja („Ecce
Pantokrator”). És a műveket elemzik is (lásd: művészetkritika!) – s
bizony nincs könnyű dolguk, amikor például Elekes fénytömbjét kell
megfejteniük – mellékelten a művész saját műleírásával: „Betonba
öntöm a fényt. Így örökre megmarad.” Vagy amikor a szerv ezt a
megjegyzést olvassa: „Te felismered a katalógusomban megjelenő munka
repróján a sok fallikus elemet?”
Jó, persze, vigyázni kell, mert a szekuritáte – a maga
immanens természete szerint – nemcsak valóságos, hanem hamis
információkat is gyűjtött
(sőt, alkotott, teremtett, mondhatni: szemenszedett), vagyis nem
csupán igazat beszélt, hanem félrevezetett és hazudott is. De ettől
talán még találóbb és helyénvalóbb – vagyis hitelesebb egy ilyen
kiállítás: Pontosabb képet ad a hajdani rendszerről is, meg
valamikori önmagunkról is – következésképpen mai rendszerünkről és
mai ábrázatunkról is, toldanám hozzá csöndesen.
Végezetül hadd emlékeztessek néhány kiragadott, megrendítő
momentumra:
Például Baász Szigeti Pálma vagy Schneller Mária munkáira. Megrázó
visszaidézni a hajdani marosvásárhelyi társaság művészi performansz
keretében történt önfelszámolásának
pillanatait A MAMŰ utolsó napja címmel, 1983 szeptember
21-én, amikor Elekes Károly, Nagy Árpád Pika, Garda Aladár, Baász
Imre, Kacsó István és Polner Mária a Vizeshalmokon elégették a MAMŰ
doumentumait. De már az előző évben, 1982-ben is, amikor az
emigrációba vonult Joan Bunus hátrahagyott műveit égették el
ugyanitt Memorial Bunus címmel. 1981-ben pedig még
együttműködés is volt: a MAMŰ közös tájművészeti akciót celebrált a
magyarországi Fiatal Művészekkel A nagy kolbász címmel,
amikor is egy száz méter hosszúra fölfújt piros nejlonzsák hatolt be
a tájba, papírszalagokkal, -lapokkal, kötelekkel és ugyancsak
égetéssel. Sült kolbász?
A legkorábbi dokumentáció 1978-ból származik, amikor is a jól
ismert tájban Krizbai Sándor, Szörtsey Gábor, Orbán Endre, Velicsek
László, Elekes Károly és mások hat rögzített négyszögben,
papírcsíkokkal teremtenek kapcsolatot. 1979-ben pedig egy Május
elsejei dokumentációs füzetet tekintenek meg, illetve konceptuális,
viselkedési- és body art akciókra kerítenek sort Szalag akció II.
címmel a MAMŰ-sök
meg a Cementlaposok – vajon kik azok a Cementlaposok?,
kérdezhetnénk. Gyönyörűséges régi fotográfiák a csupa-ifjúság
korából, fekete-fehérben, de helyenként színes zászlókkal is. Az
1980-as Lepel-akcióban viszont társművészetek alkotóival –
nevezetesen az Igaz Szó szerkesztőivel és íróival – kooperálnak.
Aztán Nagy Árpád Pika Az utolsó vacsorája 1984-ből a
szépkenyerűszentmártoni pappal. (Micsoda nevek!) És Garda Aladár
1986-os jajkiáltás-képe: Mindenki elmegy!
Aztán egy keserűen
ironikus adalék ahhoz, hogy a múltat nem lehet végképp eltörölni egy
mégoly heves forradalommal sem. Ferenczi Károly: Titkos
képzőművészek, 1990-ből. Akik a bukaresti „bányász inváziót”, a
valójában szekusok által gerjesztett és ellenzéki tüntetésekre
ráuszított „bányászharagot” idézik föl, bányászruhát öltve.
Az ember nem direkt tanulságot, de még közvetlen
gondolattársítást sem igényel egy ilyen nagyívű,
történelem-kútba tekintő kiállítástól – mégis: Mit jelent ez ma?
Szerintem itt egy művészeti tradíció politikumának öndefiníciójáról
van szó – úgyhogy nincs helye a mellébeszélésnek. Úgyhogy erről ma
nekem például az jut eszembe, hogy akik láttuk a Kárpátok
géniuszának hátborzongató tekintetét (különösen ti, akik a bőrötökön
is megtapasztaltátok), minket már soha nem vezethet félre – ne
vezethessen félre! – egy új egyeduralkodó. Nem téveszthet meg a
magyarság összetartásának maszlagjával az, aki nemzetének folyton a
megosztásán és a gyűlölködésen fáradozik. Hogy kire utalok, arra
nézvést lásd Mădălina Brașoveanu megjegyzését: Ha nem szögezzük le
név szerint, hogy kiről van szó, „akkor tudni való, hogy csak egy
személy lehet, az ország diktátora”.
De nem hihetünk egyetlen nagyhatalmú intendánsának,
kultúrfunkcionáriusának sem. Lábjegyzet: Az itt szóbanforgó
szeku-mail-art-anyag egyik képeslapján a hőskor
jeles avantgard költőjének sortöredékei olvashatók – manapság
pedig?, ő csakis a legfőbb instancia tanácsadó-kegyenceinek
névsorában szerepel. Tehát nem hihetünk azoknak sem, akik udvari
művészetet telepítenek és honosítanak, akik busás jutalmat kínálnak
az akolban gyülekezőknek és az oda beterelendőknek. És akik
kirekesztik és megrágalmazzák a szabad alkotótehetséget, az autonóm
művészetet, és becsületébe gázolnak ellenfeleiknek.
Sajnos igen sok példát hozhatnék, de most csak egyet hadd
említsek: Mindnyájan tudjátok, ki az roppant magas uborkafára
fölkapaszkodott törtető
– sokan jobban és régebb óta ismeritek énnálam –, aki már nemcsak a
Petőfi Irodalmi Múzeumot igazgatja, hanem ő már a főkönyvtáros, a
főkultúros, lassan ő a főigazgatója minden kultúrjószágnak.
Mindennek ES. És hatalmas öntudatú elhivatottságában nem riad vissza
a rágalmazástól sem – legutóbbi interjújában nem átallotta azzal
megrágalmazni Székely Jánost, hogy besúgó lett volna.
Úgyhogy végezetül hadd mondjak most csak annyit: Drága
barátaim, vissza ne hagyjuk kergetni magunkat harminc-negyven évvel!
A kiállítást megnyitom.
Závada Pál
|