nachoben

 

 

MOST ÉS OTT / ITT ÉS AKKOR

Kiállítás a MAMŰ művészeti hálózatának nyomairól

2019. dec. 14.

 

      Tisztelt Közönség, kedves ismerős és nem-annyira-ismerős barátok!

      Minthogy az ember általában törekedni szokott arra, hogy ha nyilvánosan megszólal, akkor kompetens legyen, vagy legalább olyasmiket is közöljön, amiket hallgatósága nem feltétlenül ismer – nos, e tekintetben most szokatlan helyzetben vagyok. Mert azt hiszem, joggal feltételezem, hogy akik ma összegyűltek itt, a MAMŰ-nek – a hajdani MArosvásárhelyi MŰhelynek, illetve nyomában a MAszülető MŰveknek, ennek kivételesen jelentékeny múltra (mintegy négy évtizedre), igencsak széles alkotói körre és mára már vagy féltucatnyi országra is kiterjedő művészeti társaságnak – a gyülekezőhelyén, azok sokkal jobban tudják, nálamnál százszor inkább tudjátok, miről van szó – itt, ennek a ma megnyíló kiállításnak a kapcsán.

      Ezt persze azért mondom, mert – meglehet, előítéletesen – azt feltételezem, hogy sokan jöttetek el olyanok, akik benne voltatok és vagytok ebben a mozgalomban, illetve valahogy kapcsolódtok hozzá, vagy figyelemmel kíséritek azt – vagyishogy ti többen vagytok, mint azok, akik mit sem sejtve, mint gyanútlan kiállításlátogatók betévedtek csak ide. És hogyha most ez a társaság a saját történetébe – múltjának mélységesen mély kútjába – készül ezzel az installációval beletekinteni, akkor (hiszen önmagatokat jobban ismeritek bárki kívülállónál) joggal gyanakodhattok: Ugyan mondhat-e bármi érdemlegeset olyasvalaki (mondjuk: én), aki épp csak hogy elkezdett ismerkedni ezzel a roppant művészeti hagyománnyal és folyománnyal, ezzel a sokszoros életmű-komplexummal.

      Ami engem illet: Závada Pál vagyok, író – és barátja Bodor Anikónak meg Bodor Ádámnak, illetve Chilf Marinak, és e barátaimon keresztül ugyan régóta hallok (de keveset tudok) erről a bizonyos MAMŰ-ről, de pontosabbakat, alaposabbakat inkább a halhatatlanul jelentőssé nőtt Szörtsey Gáborról (aki nélkül a mai kiállítás sem volna elképzelhető). És az említett barátoknak, valamint Balla Zsófiának köszönhetően volt alkalmam olvasni majd üdvözölni a társaság legrégebbi teoretikusait, a filozófus Bretter Györgyöt, illetve Ágoston Vilmost, akit barátai csak Vilkának emlegetnek.

      Lábjegyzet: Mennyire tetszik nekem, hogy a név különlegesítése és szerethetőbbé tétele szándékából hívják Nagy Árpádot Pikának, Szabó Zoltánt pedig Judókának is. (Na és a hölgyeket?, kérdezhetném, de akkor kérdezem is.) És milyen vonzónak látszik, ha az ember a hetvenes évekbe úgy képzelheti vissza ezt a társaságot, hogy ahhoz a Tutun kávézóba meg az Oroszlán vendéglőbe kelljen betérni – akciózás és tájművészeti alkotás végett pedig a Vizeshalmok környékére kirándulni. Miközben a vonatkozó időszak – ezen a tájon különösen – meglehetősen szorongató. Még ha a Tutun bensőséges légkörében épp jóindulatúnak mutatkozott is a sarokban tanyázó besúgó.

      Feszengésem másik oka viszont a bőség zavaráé: Amikor elfogadtam Zakariás István fölkérését, mindjárt kaptam is tőle temérdek olvasnivalót – több cikk és ismertető mellett Novotny Tihamér alapos tanulmányát majd Mădălina Brașoveanu könyvecske méretű értekezését is. Nos, én azt mondom, egy ekkora szakirodalom birtokában szükség esetén legyen képes az ember itt önöknek, nektek egy sokoldalú, szellemes tájékoztatót s egyben kiállítási kalauzt összefoglalni.

      Én mégsem vállalkoznék erre. Egyrészt azért nem, mert ez most nagyobb falat annál, semmint hogy a magamfajta botcsinálta méltató csak úgy áttekinthessen, kapkodva átfusson rajta – miközben ti egyik lábatokról a másikra álltok, én pedig azon szoronganék, hogy képtelen vagyok teljesíteni a kiállításmegnyitók 1. számú kötelezettségét, a frappáns rövidséget. Másrészt pedig azért nem próbálom közölni veletek, hogy ez az egész voltaképpen miről szól és miért, mert nagy örömünkre itt van velünk Mădălina, aki e feladatra igazán méltó, és aki – ha jól értem – nemcsak avatott kutatója ennek az egész témakörnek, hanem eredetileg ezt a kiállítást magát is ő gondolta ki és valósította meg – és aki szintén tart(ott) megnyitóbeszédet. Nos, az lesz (volt) a szakszerű gondolatmenet. Az enyém csupán a tiszteletköröket próbálja befutni – merőben szakszerűtlenül, de annál őszintébb főhajtással és elragadtatással.

      Mădălina dokumentum-kiállításának alapkoncepciója szerint a hajdani progresszív művészeti hálózatok története úgy is megismerhető, ha megvizsgáljuk, milyen nyomot hagytak az átkos rendszer szekuritáte-szervezetének munkásságában – és ezt javasolja ő áttekinteni egy önvizsgálati retrospektív kiállítás keretében. Hiszen – mondhatnánk – ugyan ki tudna többet ezekről a képzőművészeti társaságokról (és itt nemcsak a marosvásárhelyiről, hanem a nagyváradiról és a sepsiszentgyörgyiről is szó van), mint a korabeli román politikai rendőrség, amely tudvalevőleg sokkal alaposabb munkát végzett, mint magyarországi megfelelője. A követési dossziék tartalmas anyaga tehát a politikai rezsim elnyomó szerveinek és a korabeli mail artnak a diszkrét találkozását dokumentálja a szeku-raktárak diszkrét félhomályában. Internacionalista szál, avagy magyarországi kapcsolódás: Galántai György mail art-életműve.

      A szervek szorgalmasan gyűjtik és könyvelik Elekes Károly, Joan Bunus vagy Ferenczi Károly (alias Szabados Ágnes) levelezését. Komoly apparátussal erednek nyomába egy vámpírpofának, amely a kondukátor reinkarnációja („Ecce Pantokrator”). És a műveket elemzik is (lásd: művészetkritika!) – s bizony nincs könnyű dolguk, amikor például Elekes fénytömbjét kell megfejteniük – mellékelten a művész saját műleírásával: „Betonba öntöm a fényt. Így örökre megmarad.” Vagy amikor a szerv ezt a megjegyzést olvassa: „Te felismered a katalógusomban megjelenő munka repróján a sok fallikus elemet?”  

      Jó, persze, vigyázni kell, mert a szekuritáte – a maga immanens természete szerint – nemcsak valóságos, hanem hamis információkat is gyűjtött (sőt, alkotott, teremtett, mondhatni: szemenszedett), vagyis nem csupán igazat beszélt, hanem félrevezetett és hazudott is. De ettől talán még találóbb és helyénvalóbb – vagyis hitelesebb egy ilyen kiállítás: Pontosabb képet ad a hajdani rendszerről is, meg valamikori önmagunkról is – következésképpen mai rendszerünkről és mai ábrázatunkról is, toldanám hozzá csöndesen.

      Végezetül hadd emlékeztessek néhány kiragadott, megrendítő momentumra: Például Baász Szigeti Pálma vagy Schneller Mária munkáira. Megrázó visszaidézni a hajdani marosvásárhelyi társaság művészi performansz keretében történt önfelszámolásának pillanatait A MAMŰ utolsó napja címmel, 1983 szeptember 21-én, amikor Elekes Károly, Nagy Árpád Pika, Garda Aladár, Baász Imre, Kacsó István és Polner Mária a Vizeshalmokon elégették a MAMŰ doumentumait. De már az előző évben, 1982-ben is, amikor az emigrációba vonult Joan Bunus hátrahagyott műveit égették el ugyanitt Memorial Bunus címmel. 1981-ben pedig még együttműködés is volt: a MAMŰ közös tájművészeti akciót celebrált a magyarországi Fiatal Művészekkel A nagy kolbász címmel, amikor is egy száz méter hosszúra fölfújt piros nejlonzsák hatolt be a tájba, papírszalagokkal, -lapokkal, kötelekkel és ugyancsak égetéssel. Sült kolbász?

      A legkorábbi dokumentáció 1978-ból származik, amikor is a jól ismert tájban Krizbai Sándor, Szörtsey Gábor, Orbán Endre, Velicsek László, Elekes Károly és mások hat rögzített négyszögben, papírcsíkokkal teremtenek kapcsolatot. 1979-ben pedig egy Május elsejei dokumentációs füzetet tekintenek meg, illetve konceptuális, viselkedési- és body art akciókra kerítenek sort Szalag akció II. címmel a MAMŰ-sök meg a Cementlaposok – vajon kik azok a Cementlaposok?, kérdezhetnénk. Gyönyörűséges régi fotográfiák a csupa-ifjúság korából, fekete-fehérben, de helyenként színes zászlókkal is. Az 1980-as Lepel-akcióban viszont társművészetek alkotóival – nevezetesen az Igaz Szó szerkesztőivel és íróival – kooperálnak. Aztán Nagy Árpád Pika Az utolsó vacsorája 1984-ből a szépkenyerűszentmártoni pappal. (Micsoda nevek!) És Garda Aladár 1986-os jajkiáltás-képe: Mindenki elmegy!

      Aztán egy keserűen ironikus adalék ahhoz, hogy a múltat nem lehet végképp eltörölni egy mégoly heves forradalommal sem. Ferenczi Károly: Titkos képzőművészek, 1990-ből. Akik a bukaresti „bányász inváziót”, a valójában szekusok által gerjesztett és ellenzéki tüntetésekre ráuszított „bányászharagot” idézik föl, bányászruhát öltve.

      Az ember nem direkt tanulságot, de még közvetlen gondolattársítást sem igényel egy ilyen nagyívű, történelem-kútba tekintő kiállítástól – mégis: Mit jelent ez ma? Szerintem itt egy művészeti tradíció politikumának öndefiníciójáról van szó – úgyhogy nincs helye a mellébeszélésnek. Úgyhogy erről ma nekem például az jut eszembe, hogy akik láttuk a Kárpátok géniuszának hátborzongató tekintetét (különösen ti, akik a bőrötökön is megtapasztaltátok), minket már soha nem vezethet félre – ne vezethessen félre! – egy új egyeduralkodó. Nem téveszthet meg a magyarság összetartásának maszlagjával az, aki nemzetének folyton a megosztásán és a gyűlölködésen fáradozik. Hogy kire utalok, arra nézvést lásd Mădălina Brașoveanu megjegyzését: Ha nem szögezzük le név szerint, hogy kiről van szó, „akkor tudni való, hogy csak egy személy lehet, az ország diktátora”.

      De nem hihetünk egyetlen nagyhatalmú intendánsának, kultúrfunkcionáriusának sem. Lábjegyzet: Az itt szóbanforgó szeku-mail-art-anyag egyik képeslapján a hőskor jeles avantgard költőjének sortöredékei olvashatók – manapság pedig?, ő csakis a legfőbb instancia tanácsadó-kegyenceinek névsorában szerepel. Tehát nem hihetünk azoknak sem, akik udvari művészetet telepítenek és honosítanak, akik busás jutalmat kínálnak az akolban gyülekezőknek és az oda beterelendőknek. És akik kirekesztik és megrágalmazzák a szabad alkotótehetséget, az autonóm művészetet, és becsületébe gázolnak ellenfeleiknek.

      Sajnos igen sok példát hozhatnék, de most csak egyet hadd említsek: Mindnyájan tudjátok, ki az roppant magas uborkafára fölkapaszkodott törtető – sokan jobban és régebb óta ismeritek énnálam –, aki már nemcsak a Petőfi Irodalmi Múzeumot igazgatja, hanem ő már a főkönyvtáros, a főkultúros, lassan ő a főigazgatója minden kultúrjószágnak. Mindennek ES. És hatalmas öntudatú elhivatottságában nem riad vissza a rágalmazástól sem – legutóbbi interjújában nem átallotta azzal megrágalmazni Székely Jánost, hogy besúgó lett volna.

      Úgyhogy végezetül hadd mondjak most csak annyit: Drága barátaim, vissza ne hagyjuk kergetni magunkat harminc-negyven évvel!

      A kiállítást megnyitom.

 

Závada Pál