Kisújság, Gyergyószentmiklós   http://www.kisujsag.ro

52. (677.) szám, 2006. december 28 - január 3

Györffy Kálmán

Már tett Ön tönkre egy színházi előadást?

Én hármat is, bár, amiről most beszélni fogok, nem egyedül az én művem volt, a felelősség mégis teljes egészében az enyém, több szempontból is. Az ember például felelős a gyerekéért, nem?

Amúgy különben elnézést fogok kérni, hogy ebben az írásban egy nyomdafestéket nem tűrő szót fogok leírni, higgyék el nekem, én magam is utálom, amikor ilyen minősíthetetlen kifejezést olvasok, pedig manapság divat leírni ezeket a szavakat, ez a posztmodern, olvastam már ezt a – különben török eredetű – szót modern költőnőktől (gyergyóitól is!), mit mondjak, nem tudott meghatni, inkább elnézően mosolyogtam az eseten.

Viszont figyeljünk csak ide, milyen jó hatású lehet egy ilyen – úgymond – trágár kifejezés, ha jó az időzítés, jó a környezet és jók a szereplők.

Az én gyönyörű (akkori) városomban, Marosvásárhelyen akkor még egy kiváló bábszínház működött, az akkori igazgatónőjét nem győztem csodálni, úgy hívták, hogy SMARANDA ENACHE. Ezelőtt vagy két lapszámmal arról cikkeztem, hogy nagyon kevés mai magyar ember előtt vagyok hajlandó levenni a kalapomat, azt hiszed, hogy nacionalista vagyok, mi, nos, itt van ez a név, nem is magyar, nem is férfiember, sőt, román!, és nőszemély!, és ami még furcsább, nem is fiatal már!, és én mélyen meghajlok előtte, és leveszem a kalapomat.

Ismertem a bábszínházat, a bábszínészeket, és a díszlettervezőt, aki távoli rokonom is volt, jaj, nem, nem halt meg, Garda Aladár él valahol Németországban, csak éppen semmit sem tudok róla…

(Ha Bukarest román lapjait is olvasnánk, tudhatnánk, hogy ez a kedves hölgy állandó támadások céltáblája, az elmúlt héten is vadul „leelvtársnőzték” éppen a fent említett rokonom kapcsán.)

Vissza az eredeti kérdéshez: tettél-e már tönkre színházi előadást?

Én, áttételesen, igen.

Karácsony szombatján azt mondja az akkori asszonyom, hogy amíg én kitakarítok és feldíszítem a karácsonyfát (ilyen asszonyom sem volt azelőtt sem, azóta sem!) el kellene vidd a gyermeket a bábszínházba!

(Mondom, nagyon jó volt a bábszínház a nyolcvanas években, arra is gondoltak, hogy a gyerekeknek elfoglaltságot találjanak, mielőtt megjön az angyalka.)

Úgyhogy, fogom a hároméves kislányomat, és elsétálunk a bábszínházba. Ismerős, ismerős! Jegyet könnyű szerezni, beraktak két pótszéket, körülöttem apukák és anyukák az ölükben, a térdükön a kisdedekkel, az enyém is öleli a nyakam, és nyafog, természetesen, mikor kezdődik már, kérdezi percenként, úgy a nézőtér közepe táján ülünk, szétnézek, karácsonyi hangulat, meglátszik a várakozás a kicsinyeken és meglátszik a felnőtteken is, az anyukák kicsípték magukat, öröm gyönyörködni bennük, itt-ott ismerősök, bólogatunk, köszöngetünk egymásnak. Aztán elkezdődik az előadás, gongütés, a fények lassan elsötétednek, van ennek varázsa, hiszen a bábjáték ősrégi kínai találmány, az apróságok izgulnak, az enyém is, megbabonázva mered arra a másfélszer kétméteres négyzetre, ahol szétmegy a függöny, és máris az erdő közepén vagyunk, nyuszik és madarak között, megy a párbeszéd, bejön az intrikus, gonosz (?!) róka is, átejti a nyulat, aztán átejti a farkast is, a kislányom liheg a nyakamba, szörnyen élvezi az egészet, beleéli, átadja magát a látványnak, és akkor az erdei tisztásra lomhán, de ijesztően bevonul a medve.

– NICSAK – mondja a ravasz róka – megérkezett a medve is!

Ez egy ilyen fordulat volt, úgyhogy mély csend volt a nézőtéren, hallgattak az apróságok és hallgattak a szülők, a bábszínpadon is pár pillanatig megállt az élet, lélektani pillanatnak nevezik az ilyet, mire a lányom izgatottan nyüzsögni kezd a térdemen, és valami hihetetlen csodálkozással és átható gyerekhangon felkiált:

– Apu! Te hallottad, hogy a róka azt mondta a medvének, hogy „picsa”? (Elnézést!)

Erre a medve, aki éppen csak akkor érkezett, eldobta magát, a fák és a bokrok reszketni kezdtek, a róka meg egyenesen kirepült a színpadról, a sötét nézőtéren felharsant a röhögés, még a függöny is úgy ereszkedett le a színpadon, hogy látni lehetett, a kezelője is röhög, aztán felgyúlt a villany, tűnés, leányzó, mondtam, mert itt elsüllyedünk a szégyentől, kikerültünk az udvarra, hátramentünk a bábszínpadra, elnézést kérni attól a nyolc-tíz drága bábszínésztől és színésznőtől, akik még akkor sem tértek magukhoz. Hát én megígértettem a kislányommal, hogy többet nem kommentálja az előadást, aztán kivártuk, amíg újra elsötétedett a nézőtér, és visszaosontunk a helyünkre.

Hát, mit mondjak: nagyot esett az előadás színvonala!