Garda
Aladár
Jánossy Aliz
A művészet
fokmérője nem
az alkotás
ára
- beszélgetés
Garda
Aladár képzőművésszel
Krónika 2010. december 17. Címke: interjú, Garda Aladár, képzőművész ,
„Nyugaton elüzletiesedett
a művészet.
Amikor
Németországban bemutatkoztam,
hogy művész
vagyok, akkor
mindenki rögtön
afelől érdeklődött,
hogy abból
élek-e
meg. Ott
a művészet
fokmérője az,
ha a művész
meg is
él belőle.
Ezzel szemben
az erdélyi
ember magáénak
tekinti a
művészetet és
a művészt,
még ha
nem is
mindig ért
egyet a
kifejezési módjával.
Természetesen
Németországban is
változó a
művészethez való
hozzáállás annak
függvényében, hogy
az ország
melyik vidékén
él az ember.”
-
Elekes Károly képzőművésszel együtt
ön is
egyik alapítója
volt a
Marosvásárhelyi
Műhely (Mamű)
művésztársaságnak.
Milyen volt
ez
a társaság?
–
Az a
Mamű, amire
én emlékszem,
több tekintetben
is nagyszerű
alkotói közösség
volt. Itt
mindenki mindenkit
ismert, mindenki
nagyon aktívan
követte nyomon a
másik
tevékenységét. Sokat
beszélgettünk
arról, hogy
mit is
csinálunk, mi
annak az
értelme, hogyan
tegyük stb.
Mindezt olyan
világban, amikor
alig volt
információnk a
nyugati
művészetről. Ilyen
intenzív
beszélgetéseket azóta
sem folytattam
senkivel. Ez
pulzáló együttlét
volt. Lényegében
az egész
onnan indult,
hogy az
egyetem elvégzése
után kiállítottam
néhány rajzomat a
marosvásárhelyi
Apolló-teremben,
ezeknek óriási
sikere lett,
mert különleges,
addig nem
használt technikát
alkalmaztam. Akkor
vetette fel
Elekes Károly,
hogy együtt
kellene dolgoznunk.
Persze ez
nem volt
egyszerű feladat,
hiszen minden
művész önző,
csak a
magáét ismeri
el jónak,
mégis adott
ponton odáig
jutottunk, hogy
Nagy Árpád
Pikával és
Elekessel hárman
felosztottunk egy
nagy rajzlapot,
és arra
rajzoltunk hárman
és hárman
is írtuk
alá. Ezt
a rajzot
végül ki
is állítottuk,
és úgy
vélem, ebből
a közös
munkából fakadóan
indult minden
megmozdulás, tevékenység
az ernyei
Vizes-halmoknál.
Ami ott
történt, nagyon
fontos volt
a művészek
szempontjából, de
nagyon fontos
volt a
szimpatizánsok
szemszögéből is.
–
Ezek szerint
nem csak művészek
alkották a
Mamű-társaságot?
–
Megfordult ott
mindenféle ember,
a képzőművészeken
kívül voltak
zenészek, volt
angoltanárnő,
illetve
egyéb
foglalkozású,
akiket mind
bevontunk a
tevékenységünkbe.
A Vizes-halmoknál
többnyire
piknikszerű rendezvények
voltak:
piknikeztünk, volt
művészeti akció,
de a
legfőbb, hogy
mindig azonnali
kommunikáció volt
a
befogadóközönséggel.
Értéke volt
annak, amit
ott alkottunk.
A mai
napig vannak
Budapesten élő
marosvásárhelyi
származású emberek,
akik Mamű-tagok,
de nem
művészek, úgy
is mondhatnám,
hogy a
Mamű
vonzáskörzetébe tartoznak.
Emberek, fiatalok,
akik mozogtak,
szimpatikusnak,
érdekesnek találták,
ami ott
történt. Ez
valami más
volt, mint
az átlagos.
Bizonyos
tekintetben egyszerűbb
dolgunk volt
a diktatúra idején,
mint most,
mert pusztán
csak
valami mást
kellett tenni
és ettől
már érdekessé
válhattál. Amúgy
senkinek nem
volt pénze,
senki nem
bocsátotta áruba
a műveit,
senki nem
vásárolt másoktól,
a művészet
komerciális része
teljesen
ismeretlen volt
számunkra. A
művészet fokmérője
nem a
műalkotás ára
volt, hanem
a benne
elrejtett üzenet,
egyfajta
közösséghez való
szólás, amit
nem mindenki
érthetett.
–
Abban
az időszakban
ön bábokat
és díszleteket tervezett.
Hogyan lehetett
ezek révén
üzenni a
közönségnek úgy,
hogy ez
ne járjon
„felelősségre
vonással”?
– A
legérdekesebb egy
román nyelvű
előadás volt,
a Csizmás
kandúr, amelyben
a rendező vállalta
azt, amit
kitaláltam. Ebben
a
darabban élő
figurák játszottak
bábnak öltözve,
a királyi
udvart
mellszobrokkal rendeztem
be, és
ezek a
szobrok jelenetről
jelenetre nőttek
és egyre
csak nőttek.
Az elején
meggyőződésem volt,
hogy ez
a darab
csupán az
úgynevezett vizionálásig
fog elmenni,
aztán betiltják,
de nem
így történt.
Elmentünk ezzel
a darabbal
a konstancai
fesztiválra is,
ahol mindenki
halálra röhögte
magát és
kérdezgették, hogy
tudtuk ezt
így kivitelezni.
Ez nem
is célzás
volt, hanem
teljesen
nyilvánvaló apropózás
az akkori
pártfőtitkár
hatalomvágyára.
–
Hogyan
reagált az
ilyen és
hasonló célzásokra
az akkori
államhatalmat
kiszolgáló
titkosszolgálat, a
Szekuritáté?
– A
szakállamba kötöttek
bele, mert
a szakáll
volt a
másságnak és
a különállásnak
a kifelé
megnyilvánuló jele.
Emiatt
1986-ban
Magyarországra
telepedett,
majd
Németországba
költözött.
1990-től
textiltervezést
tanít a
mönchengladbachi
főiskolán.
számtalanszor bevittek
a rendőrőrsre
olyan stílusban,
hogy megfogtak
a főtéren,
becipeltek, és
aztán kezdődött
a „buli”.
Miért nincs
szakállas kép
a
személyazonosságimban?
Miért viselek
szakállt?
stb. stb.
Természetesen
a
személyi
igazolványba
hiába vittem
szakállas fotót,
mert azt
nem fogadták el,
de ez
jó ürügy
volt arra,
hogy „elkapjanak”
és felelősségre
vonjanak. Mindig
a szakállal
kezdődött, de
nem nézték
jó szemmel,
hogy jöttek
a magyarországi
barátok,
nehezményezték, hogy
kiállítottam
Szentendrén, nem
vették jó
néven, hogy
vitába szálltam
egy
plakát miatt.
Például bizonyos
Trîmbiţaş elvtárs
ráírta az
egyik plakátomra,
hogy a
fa lombját
fessem át
kékre. Az
ügy pikantériája
az volt,
hogy külön
figyeltem arra,
hogy ne
jelenjen meg
a plakáton
a piros-fehér-zöld
színkombináció,
mert erre
különösen
érzékenyek voltak,
de fa
lombját mégsem
festhettem más
színnel, mint
zölddel. Erre
az elvtárs
azzal érvelt,
hogy mindenhol
akad egy
kis
piros,
amit a
nézők odatársítanak
a fehér
és a
zöld mellé,
ezért fessem
át kékre
a lombot.
Ezt
kikértem magamnak
azon az
alapon, hogy
mégiscsak az
én alkotásom,
mire megmagyarázták,
hogy a
munkámért fizetést
kaptam és
ezentúl semmi
közöm a
plakáthoz. Szóval
voltak ilyen
dolgok, egyszer
durvult el
annyira a
helyzet, hogy
idegszanatóriumba
vonultam, de
ettől függetlenül
éltem a
magam művészi
életét, és
nem sokat
törődtem a
szekusokkal. Inkább
a feleségemre
„szálltak rá”
keményebben, és
ő volt
az, aki
végül el
akart menekülni
az országból.
–
Ez vezetett
oda, hogy 1986-ban
véglegesen
távozzanak az
országból?
–
Igen, akkor
csodálatos módon
mindhárman
egyszerre megkaptuk
az útlevelet,
mert abban
az időben
a gyerekeknek
nem adtak
útlevelet. Aztán
megpróbáltunk
Magyarországon maradni,
de ez
nekünk nem jött
össze, viszont
a
feleségem
és
a 12
éves fiam
egyértelműen
kijelentette: ide
vissza nem.
Így aztán
a feleségem
német felmenőire
hivatkozva sikerült
megszereznünk az
engedélyt a
németországi
letelepedéshez.
–
Milyen volt a
fogadtatás a
német
művésztársadalom részéről?
Ugyanis beszéltem
már olyan,
Erdélyből
Németországba származott
művésszel, aki
azt mondta,
hogy úgy
tekintettek rá a
német művészek,
mintha a fáról
szállt volna le.
–
Ezt részben
én is
tanúsíthatom, mert
a mai
napig más
az értéke
a művészetnek
Erdélyben és
Magyarországon,
és egészen
más Nyugaton.
Ott nagyon
elüzletiesedett a
művészet. Engem
az elején
leginkább az
lepett meg,
hogy
bemutatkozáskor, amikor
azt mondtam, hogy
művész vagyok,
akkor mindenki
rögtön afelől
érdeklődött, hogy
abból élek-e
meg. Ugyanis ott
a művészet
fokmérője az,
ha a
művész meg
is él
belőle. Egyébként
ez a
Salvador Dalí
megállapítása volt
annak idején.
Ezzel szemben
az erdélyi
ember magáénak
tekinti a
művészetet és
a művészt,
még ha
nem is
mindig ért
egyet a
kifejezési
módjával. Természetesen
Németországban
szintén változó
a művészethez és
a művészekhez
való közösségi
hozzáállás annak
függvényében, hogy
az ország
melyik vidékén
él az
ember.
–
Önnek sikerült
felküzdenie magát
a német
művészet
élvonalába, hiszen
a
mönchengladbachi
főiskola
textiltervezés szakán
tanít. Hogyan
sikerült ezt
elérnie?
–
Onnan indulnék
ki, hogy
mondhatni
fürdőruhában, 38
évesen érkeztem
meg Németországba,
ott kezdtem
el németül
tanulni, de
miközben hallgattam
a német
nyelvleckéket,
rajzoltam. Hat
hónap után
már volt
egy
magántanítványom,
amire
nagyon büszke
vagyok. Rövid
idő multával
egy társaság
megszervezett egy kurzust,
mert tőlem
akartak tanulni,
ugyanis olyan
dolgokat tudtam
mondani nekik,
amit más
nem.
Ez talán
éppen abból
a művészeti
fölényből adódik,
amelyről az
imént szóltam,
mert mi,
erdélyi művészek
globálisan
tekintünk a
művészetekre. Tehát
volt egy
csoport keramikus,
teljes
felszereléssel, és
egyszer meghívtak
a műhelyükbe
vendégnek, ám
mivel nem
tudom tartani
a számat,
belekotyogtam a
dolgaikba. Aztán
kezembe adtak
egy darab
agyagot, amiből
szobrot
készítettem, ezután
történt, hogy
egy Hamburg
mellett élő
személy felvetette,
mennék oda
kurzusokat tartani.
Ő intézte
az adminisztratív
oldalát a
dolgoknak. Ez
hat éven
át működött,
közben
kiállítottam Kölnben,
és egyre
ismertebbé kezdtem
válni. Ebből
következett aztán
a tanári
állás is,
amire jelentkeztem
ugyan, de
nem hittem,
hogy nekem
sikerülni fog.
Másfél évig
tartott a
vizsga, miközben
feladatokat kellett
megoldanom,
szóbeli előadásokat
kellett
tartanom
stb.
Abban
reménykedtem, hogy
ezzel a
vizsgával
megtapasztalom, hogyan
működnek ott
a dolgok, aztán
majd a
következőre
eséllyel indulok.
Ám amikor
kiderült, hogy
sikerült a
vizsgám, akkor
jött a
nagy dilemma:
meg
tudom-e
csinálni,
vagy nem?
De ez
akkora fizetést
jelentett és
annyira magas
státust, hogy a
családom végett
sem utasíthattam
vissza. És
már húsz
éve ott
tanítok...
|